Michael Bublé. Műfaj: jazz. Stílus: vokális jazz. Hát, az én zenetáramban nem ebben a mappában található...
Jazz singer. Többen is így jellemzik az egyre ismertebbé váló kanadai úriembert, akivel kapcsolatban nekem gyakran sántít valami. Ha hallgatom, miért hallgatom? A számai miatt, a stílusa miatt, vagy mert jó pasi? Egyik sem, hanem inkább pozitív példaként, hogy hogyan kell összerakni valami nagyon jövedelmezőt. Ahogy a fiúbanda managerek tették a 90-es években, de nekik már befellegzett. A fiúbandáknak. A managereknek nem.
Sok tényező van, ami miatt Michael egy egyszemélyes boyband-nek mondható. Valamilyen szempontból alig különbözteti meg valami a tíz lábon járó nyálgépektől, ez pedig a megcsináltság. Egyre erősebb műanyagízt szoktam érezni, ahogy haladunk a lemezen. Mi ez a zene, kérdezem magamtól, és honnan jön ez a szag? Nos, ez az egyre inkább divatos és visszatérő retro-életérzés hatalmas kihasználása, méghozzá az első vokális jazz-hódítók stílusának visszaidézésének eszközével. Ha a boybandek ideje lejárt, mindig ki lehet találni valami újat, például hogy csináljunk egy 21. századi Frank Sinatrát. Rezesbandával mögötte, mert az milyen old school. Egy 21. századi Frank Sinatrát, aki tökéletes a női szívek megdobogtatására a szép hangjával, tökéletes image-dzsel (öltöny, csokornyakkendő), és a háttérben felzendülő tökéletesen meghangszerelt szalonzenével. Profi hangszerelés, de zéró spontaneitás és zéró mondanivaló, aminek hallgatása közben nem nagyon tudok másra gondolni, minthogy valaki ebből kurvára meggazdagodott. A tinilányok (vagy a 30as szinglik) pedig aláfestőzeneként használják a napi párnatelebőgéshez. Alternatívaként Celine Dion-ra.
Nehéz dolgom lenne, hogyha zenekritikusként értékelnem kellene akármelyik albumát is, mivel a stílus is helyén van, a hangszerelés nagyon ott van, viszont én az ilyen szintű elvi ütközéseket nehezen tolerálom.
Ha aktív zenehallgató, zeneértő és művelő ember kezébe kerül a lemez és tetszik neki, elfogadom, hiszen mint említettem tökéletesen kiművelt darab mind. Bár, ha elvonatkoztatok, akkor is azt mondom, hogy csak néhány szám jön be, mert amit a jazz stílusok közül a legkevésbé szeretek, az a Frank Sinatra-féle csokornyakkendős jazz:-)
De ezek után szerintem érthető, hogy a „pop” kategóriába helyeztem a Nelly Furtado lemezeim mellé a „Ritkán hallgatom” mappába, és nem a „jazz”-en belül a „vokális jazz” kategóriába az Ella - gyűjteményem mellé.
Aki nem így gondolja, nyilatkozzon bátran! Bublé kedvelők, írjatok!
