A vizsgaidőszak zenehallgatás szempontjából nagy kihagyás volt, főleg, hogy még az MP3 lejátszóm is kapottgegangen ist, de ahogy beköszöntött a nyár, megleptem magam egy Victor Wooten koncerttel. Megpróbálok rá visszaemlékezni, ugyanis rég volt.
Persze ha akarnék is keresni, semmi negatívumot nem találnék az emlékeimben a koncertről. Még azt sem mondom, hogy "rövid" volt, mert átlalában erre az egyre szoktam panaszkodni a frenetikusabbnál frenetikusabb koncertek után. Nem, épp elegendő volt, ugyanis a funky-s lüktetésből nekem két óra tökéletes időtartam. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez nem negatívum. Úgy volt kerek a show, ahogy volt.
A bevezető zsibolygás (de még milyen!) után jöttek az énekes, dallamos-slágeresebb szerzemények, már ha lehet ezt a jelzőt ráhúzni az örömzenekirály Wooten brotherekre. Ain't no sunshine, Summertime, majd számok az új albumról. Nagy spiritualirással bírt az "I saw God the other day" címmel ellátott nóta, Richard Bona vokáljaival alatta (sajnos most csak gépről hallhattuk az ő hangját). Kicsit church beat hangulatú, de azt mondom rá, hogy bár ilyen lenne az összes vallásos ének:) A lemezbemutató után rátérhettünk kicsit az individuumok kibontakozására. Már nem emlékszem, hogy ki, milyen sorrendekben szólózott, de Victor majd' félórás performansza hagyta a legmélyebb nyomokat. Kihozott mindent a négy húrból, amit csak lehetett. Egyik előző postomban állatkodásnak mertem nevezni Vic színpadi játékát, amit most ünnepélyesen korrigálnék. Fiatal voltam akkor még és tudatlan - és még nem láttam a mestert zenélni. Igenis higgadt volt, és egyáltalán nem elrugaszkodott- és ez benne a csodálatos, hogy így is olyan elsöprő erővel, energiával bír a zenéje, hogy ha van is benne "állatság", az igencsak belülről kell, hogy jöjjön. Semmi színjáték, csak a zene. Az energikus zene. A szólók (a koncert klimaxa) után jött a lazítás, szokásos funkys, bólogatós zenékkel, és az utolsó szám az utolsó szám lett, ráadás és visszataps nélkül. Ők is kereknek gondolták, le is mentek, s rögtön meg is szólalt a gépzene. Mi pedig megelégedve azzal, amit kaptunk, indultunk a kijárat felé.
A színpadon mindenki koromfekete volt, a Nina Simone- ra emlékeztető énekesnő vagányságával nameg hangjával mindenkit levett a lábáról. Regi Wooten már a szervezők által előzetesen fel lett konferálva: "ne ijedjetek meg a gitárjától!" Nos, ez jogos volt, mert minden másra tippeltem volna, hogy mi van a kezében, csak éppen nem gitár
ra. Valami piros izé, telepreparálva. Nade nem is ez a lényeg, inkább az, hogy Viktor le sem tagadhatná, hogy tőle, a bátyustól tanult zenélni (ezt előszeretettel emlegeti minden interjújában). Viszont ki gondolná azt, hogy a slapping-technika először a gitáros tesó agyszüleménye volt a családon belül? Mert basszgitárost slappelni elég sokat hallunk már manapság, nade gitárost?! Anti-szóló amit játszik, ahogy egy kollega fogalmazott. Találó, ugyanis igencsak idegtépő dolgot művel az az ember, de nem lehet nem szeretni a show-ját a rózsaszín és piros hajgumikkal, amiket capo-ként használt a gitár nyakán.
Ugye azt mondanunk sem kell, hogy Vic természetesen modern fúziós képviselőként szólóhangszerként használta a basszgitárját. Mi következik ebből? Kell egy másik is ebből a hangszerből, ami a hagyományos funkcióját töltheti be. Nos, ha még csak másodhegedűs is volt az ürge (John Billings), lehet találgatni, hogy vajon még így is ki mindenkit gitározna le. A határozott húzás-lüktetés mellett ugyanis hihetetlen virtuóz volt ő is. A képen ez a két jómadár látható.
A dobos és a billentyűs is a topon volt, a billentyűs még meg is dobogtatta a szívünket a kis magyartudásával. Örömteli kacajban törtünk ki minden egyes "igen", "jó" és "köszi" szava után. Persze a magánszámával ő sem okozott csalódást, s a dobos sem a harátozott groove-jával, majd szólójával.
Mivel is zárhatnám le? Szép volt, fiúk, gyertek máskor is! :)
